Egy soknevű szőlő fajta Németh Márton háromkötetes „Ampelográfiai album” cím átfogó m vében (Bp., 1967–1975) az olvasható, hogy a Raksz l ’convar. pontica subconvar. Balcanica provar. mesocarpa subprovar. macedonica’ ismeretlen eredet , többen magyar fajtának tartják. A filoxéravész el2tt nagyon elterjedt volt (erre utal nagyszámú társneve is). Újabban term2területe er2sen csökken, Romániában (Erdélyben) még nagyban termesztik ezt a sokmagvú, vékonyhéjú, fehéres, pontozott bogyójú fajtát. Kés2n érik, bora üres, jellegtelen, de b2lev , nagy term2képesség sz2l2. A Raksz l elnevezés el2ször 1805-ben bukkan fel Gombás J. Veszprémben kiadott „Feljegyzések a’ nagy Somlyó hegyér2l és boráról” cím munkájában: rakkóz l (202). Ezután 1821-ben Nagyváthy János említi Magyar practicus termeszt2jében: ragsz l (183), majd 1829: ráksz l , ragsz l (A. 81), 1832: ráksz l (Schams Ferenc: Ungarns Weinbau. Pest, 2: 132), rok-sz l (2: 182), 1856: rok sz l (Gyürky 134), 1870: ua. és ragsz l (CzF. 5: 411), 1875: ratok sz l (Nyr. 4: 310), 1886: raksz l (Hamm W.: Das Weinbuch. Leipzig, 262), 1898: ráksz l (Horváth 12), 1936: raksz l (Feyér 290), 1970: ua. és ragsz l , rajksz l (Németh 2: 188). A nyelvjárásokból is gazdagon adatolt, így MTsz. 2: 247: rak-sz l (Debrecen és vid.), rag-sz l , ratok-sz l (Zala m.) | BaNyj.: rakszüölüö | Csoma Zs.: Nászéjszakák bora: a somlai, 131: rakk sz l (Somló) | Feyér 61: raksz l , rajksz l (Vas m.) | Németh 2: 267: rataksz l , ráksz l , ragsz l , rajksz l | ÚMTsz. 4: 666: ráksz l (Szekszárd), raksz l (Balaton mell., Somló-vid.), ratok (Zalaegerszeg). Az elnevezés több korábbi magyarázata („a ragsz2l2, raksz2l2 szemei tömötten, rakottan állnak” [CzF. 5: 411]; „a raksz2l2 elrakni való gyümölcs” [Ballagi szótára 2: 461] vagy „a ragsz2l2 tömötten álló szemei mintha össze vólnának ragadva” [A. 82]) nem állja meg a helyét. Valószín leg az 1788-tól adatolható ráck ’pálinkaféle’ (Harm. Rendt. 233), 1790: rakia (Gvadányi: Fal.nót. 142), 1799: rak ’er2s pálinka’ (Fábián J.: Természeti história 79) szóból alakult, mely az oszmán-törökb2l elterjedt vándorszó; vö. oszm. raki ’pálinka, ánizspálinka, r. rachíu, albán rakí, blg. rakíja, szh. rakija ’pálinka’ (TESz 3: 340). Az oszmán-török szó pedig arab eredet , az arabból a spanyolon keresztül több nyugat-európai nyelvbe is átkerült, vö. fr. arack, arak, raki, ném. Arrak (SzlJsz. 457). Számos vidékünkön a Raksz2l2 neve Hajnos. A Hajnos eredetileg igen régi és fontos sz2l2fajta, borát már a középkorban itták. Valaha Csehországban, Magyarországon, Horvátországban, Ausztriában és Svájcban nagyban termesztették, de a legelterjedtebb Franciaország középs2 részén, valamint Németországban volt. Középkori népszer sége a Rizling, a Tramini és a Rulandi fajták elterjedésével csökkent, de még 2002-ben is találtak Piemontban Fehér Hajnost sz2l2ültetvényekben. Nálunk a meleg és száraz borvidékeken, így a Hegyalján min2ségi sz2l2 volt. 1836-ban így írtak róla: „Im Tokay gehörte er zu den besseren Rebsorten, wie er auch sonst in Ungarn gute Erzeugnisse lieferte” (GA. 35), azaz Tokajban a jobb sz2l2fajták közé tartozott, mint ahogy Magyarországon másutt is jó termést hozott. Igen jelent2s mint keresztezési partner, sz2l2nemesít2k 76 fajta keletkezésénél igazolták e fajta szerepét. Világszerte ismert Hajnos-származék a Chardonnay, a Fehér Rizling, a Fehér Elbling és több magyar fajta, így a mi híres és népszer Furmint sz2l2nk. A fajtát el2ször Franciaországban, Philippe de Beaumanoir törvényszéki orvos adóösszeírásában említik; 1283-tól adatolható (GA. 34). 1422-ben Loiret archívumában szerepel: „ein Rebenquartier mit Gouaschiere im clos des monceaux” (uo.). A XVI. században, 1577-ben Hieronymus Bock herbáriumában (Kreutterbuch) bukkan fel: „Hynschdrauben seind die allergemeinsten beynahe in allen Ländern”. 348 Rácz János Az egykori – informatív – magyar eredet sz2l2nevekhez kés2bb nagyon sok idegen nyelvb2l átvett jövevényszó és tükörfordítás társult. Ebben a hazai sz2l2kultúrát ért külföldi hatások, az itthoni nemzetiségek és a hozzánk került idegen fajták játszották a legnagyobb szerepet, de fontos a nemzetközi kereskedelem is. A magyar írásbeliségben ez a fajtanév el2ször 1829-ben bukkan fel: hajnos (A. 60 és 89), majd 1876: ua. (Nyáry 30), kés2bb 1966: Hajnos zöld (Németh 1966: 235), kék hajnos (uo. 230), piros hajnos (uo. 232) és 1974: zöld hajnos (Agrobotanika 15: 42). Jövevényszó nyelvünkben, a német Heunisch átvétele (R. ófelnémet hunisc drubo balatinae [Grimm: Deutsches Wb. IV/2: 1291], XV. sz.: hüensch trübel ’heunisch. balestine’ [Diefenbach–Wülcker: Hoch- und niederdeutsches Wb. 662], kfelném. balatine hunske drumen [Lexer: Mittelhochdeutsches Handwb. I: 1309], 1836: Heunisch (BM. 143), 1877: Hartheunisch ’eine Traubenart, Uva duracina’ [Grimm: Dt. Wb. 513], heunische traube [uo. 1291] | N. Heinis, Heinisweiß [Németh 2: 267]). Mára már a köznyelvben – a fajta kiveszésével párhuzamosan – nem használatos, csak szakkönyvi el2fordulású. Mint els2 fölbukkanása is jelzi, valószín leg Görög Demeter „hozta forgalomba”. A Bécs melletti Grinzingben a korszak jeles ampelográfusa, Görög Demeter (1760–1833) sz2l2fajta-gy jteményt létesített. Beutazta az országot, tanulmányozta a sz2l2fajtákat. 1829-ben leírta azokat, és a szinonimák rengetegében azonosította. A német Heunisch alakváltozata a Heinisch, Heinsch, Heunsch, Heunschler, Hinschene, Hintsch, Huensch, Huntsch (GA. 33), N. Versec és Buda környékén Heinisweiss (Sz2l2m velés 34). A fajtanév eredetének kérdésében els2sorban a jelölt sz2l2 elterjedésének történetét kell figyelembe vennünk. A történeti ampelográfia tanúsága szerint a fajta elterjedési iránya egyértelm en kelet–nyugati irányú. Ennek alapján a név etimológiáját illet2en szóba jöhet az Attila vezetésével keletr2l nyugatra nyomuló hunok névadó szerepe, akik a germán törzseket is leigázták, míg 451- ben a római légiók megállították 2ket. De a magyarok Hungarus, Ungarn stb. nevével is összefüggésbe hozható, hiszen nyugaton t2lünk származhat a fajta. A pannóniai sz2l2k kit n2 hírnevét bizo- nyítja, hogy Nagy Károly innen hozatott sz2l2vessz2ket, és az egyik kiváló hazai fajta éppen a külföldön hunnische druben (Ethn. 91: 61) néven ismert magyar sz2l2, amely sok bort adott. A Heunisch terminussal kapcsolatos a kevésbé jó bort jelent2 huntscher (huntsch, hunnisch, hunic GA. 33) jelz2, a fränkisch, frentsch, francis ellentéte. A két bortípus megkülönböztet2 neve már felt nik Hildegard von Bingen bencés herbalista m vében, aki egyébként a XII. században még a középlatin id2szakban addig sehol sem olvasható neologizmusokat hozott létre: „Der fränkische und starke Wein (franconicum) läßt das Blut gleichsam aufwallen und deshalb muß man ihn beim Trinken mit Wasser mischen; aber daß der heunische (hunconicum) mit Wasser vermischt werde, ist nicht notwendig, da er von Natur wäßrig ist”, azaz a frank és er2s bor mintegy felpezsdíti a vért, és ezért ivásakor nem kell vízzel keverni; de a Hajnost vízzel keverni nem szükséges, hiszen ez természett2l vizes. Hasonló értelm egy XIII. századi vámrendeletre utaló adat: „Von beiden Weinsorten (dem fränkischen und hunnischen Weine) muss die fränkische für weit besser gegolten haben, als die hunnische, weil im wetterauischen Landfrieden von 1265 der für Erstere festgesetzte Zoll das doppelte des von Letzteren zu erhebenden betrug” (Kriegk Deutsches Bürgerth. i. Mo. 1. Folge, 304), azaz a két borfajta közül a frank sokkalta jobbnak számított, mint a Hajnos, hiszen az 1265-ös wetteraui békében az el2bbire kirótt vám a kétszeresére rúgott az utóbbiért fizetend2nek. Hogy azután a silány bort jelent2 huntsch az Ázsiából benyomuló, népszer tlen hódítók: a hunok vagy a magyarok nevével függ-e össze, vagy inkább az ’elfuserál, elront’ jelentés verhunzt igével, esetleg a vékony Heunisch-Wein bor nevével, az aligha dönthet2 ma már el. A jó bort jelent2 frentsch azonban nyilván a Nagy Károly bevezette min2ségi sz2lészet és borkultúra nyomában elterjedt fogalom lehet. ASvájcban is meghonosodott sz2l2fajta neve Gwäss (GA. 32) volt, ennek fonetikus megfelel2je a francia Gouais. Érdekes, hogy a német ampelográfiai m vekben egyedül ez a fajta kapta a németben a Bettschisser és Laxiertraube társnevet, amelyek túlzott fogyasztásának következményeire utalnak. Az el2bbi magyar tükörszava az ágybaszaró és az ágybacsináló (Németh 2: 264), de ilyen sz2l2nevünk a gatyaszalajtósz l , hascsikarítósz l (uo.), illetve a már 1410-b2l adatolt hasEgy soknev/ sz l fajta 349 ártósz l (OklSz.). Ugyanez a névadási szemlélet a háttere fosóka sz2l2nevünknek (R. 1797: ua. [Grossinger 166], 1856: fosó, fostos [Gyürky 133]; N. ÚMTsz.: fosóka, foska, fosó-szöll , FG. 1858: 120: fosó gohér, fosó boros). Mint Kassai József 1833-ban Származtató ’s gyökerész2 magyardiák szókönyvében írja err2l a fajtáról: „melyt2l gyakran kell tolni a’ gatyát”. Az 2si erdélyi sz2l2fajták valószín leg mind honi eredet ek, illetve igen közeli vidékekr2l kerülhettek hozzánk. A tudományos alapon nyugvó természetes rendszerezés szerint, azaz a földrajzi-ökológiai csoportokat tekintve, valamennyien viszonylag közeli rokonok, és a Fekete-tenger melléki fajták csoportjához tartoznak. A mára szinte teljesen kiveszett Vékonyhéjú és a Hóvíz mesés b2term2ségével, üde, savanykás, könny , jellegtelen borával jó pezsg2nek való, jól házasítható alapbort szolgáltatna. ARaksz2l2 erdélyi, Medgyes vidéki neve Hóvíz, amely Kiss Jen2 szótörténete szerint (Szavak–Nevek–Szótárak. Bp., 1997, 222) 1814-t2l adatolható: hó-viz. Milotai Ferenc munkáiban (Gazdasági Katechezis. Kolozsvár, 1832; Az Erdélyi Gazda. Nagyenyed, 1839) fajtajellemzéseket is adott; az erdélyi sz2l2k között felsorolja a hóvízt mint „rossz sz2l2t”. Az EGE (Erdélyi Gazdák Egyesülete) borászati bizottmányának az egylet 1857–59-es évlapjaiban Zilah vidékén az uralkodó fajták a Járdovány, Fejér boros (Hóvíz), Er2s inu (Furmint), továbbá Király és Kövér, valamint a Bakator. Atasnádi sz2l2területr2l az 1859. évi jelentésben az áll, hogy „az alant term2 vagy perg2 sz2l2 és fehér ború (ez a mi hóvíz sz2l2nk) szinte nagyban termeltetnek”. Erdély egyik igen jelent2s ampelográfusa, Fekete Pál a „sz2l2fajok” ismertetésében (Borászati Füzetek I. 1869, 718) szintén említi a Hóvíz fajtát. Gyulafehérvárnak, amely Kolozsvár el2tt valaha Erdély központjának számított, leghíresebb bora a XIX. században Londonban is kitüntetett „Rózsamáli” volt. A Borászati Füzetek 1870-es évfolyamában (221) az olvasható, hogy a Rózsamál „ültetvényét képezik az erdélyi 2sfajták, melyek között a somsz2l2 alig, a leányka csak igen gyéren van képviselve, f2fajta a kövér és járdovány, ezek után következik a hóvíz, továbbá a királysz2l2 és boros”. A Maros megyei küküll2menti sz2l2területen a régi fajták közül Csanádi és Plósz (A borászat könyve. Bp., 1885) a következ2 fajtákat említi: Király, Járdovány, Kövér, Boros, Hóvíz, Leányka, Som. Kiss Jen2 megállapítása szerint a Hóvíz népetimológiai alakulat, a német Hochweiß elferdítése. A német elnevezés ’nagyon világos’ sz2l2 jelentés . „Magyar társneve ennek a sz2l2fajtának Világos, Ezüstfehér a bogyók színér2l” (i. m.). A Siebenbürgischsächsisches Wörterbuch (4: 233) a német terminus erdélyi szász hiveisz, hiuweis, Németh Márton Huweiss (2: 188), Hüiweiss (2: 267) alakváltozatát adja meg. A fajta román neve De-ale albe. Szintén a bogyók színére utal tehát az Ezüstsz l , (R. 1780: ez×Ðt szxllx [Prónay 59]) Nagyezüst, illetve az Ezüstfehér (Németh 2: 267) név, mely a német Silberweiß tükörfordítása. A német elnevezés szerepel 1832-ben F. Schams „Ungarns Weinbau” cím két kötetes m vében: Silber weiße, Neszmély környékén „unrichtig Fejér Sz2l2” (I: 184), illetve 1833-ban Silberweiße ’RákSz2l2’ (II: 132), továbbá szerb Szrebro Belo ’Silberweisse’ (I: 133). Akárcsak a Fehér rózsa, Fehér sz l , Fejér sz l (Németh 2: 267), R. 1833: Fejer Sz l ’Somlón Rok-Sz2l2’ (Schams: Ungarns Weinbau II: 182); N. ÚMTsz. 2: 307: fejír (Tállya), 2: 319: fehér sz l (Somló vid., Bábolna vid.), fehér-sz ll (Kiskunhalas), illetve a fentebb már említett Világos, német Ungarn Világos (Németh uo.); a Kiskanizsai szótár szerint a Raksz2l2 a Balaton mellékén Világos (220). Ugyancsak hasonló a névadási szemlélet háttere a Sz kesz l és a Balan, Balana (uo.) társnév esetében, hiszen ezek a ’sz2ke, fehér’ jelentés román b6lan szóra (Dic[ionar rominmaghiar. Bukarest, 1904, 113) vezethet2k vissza. Tájszóként használatosak is ennek alakváltozatai ’fehér’ jelentéssel a moldvai csángóknál (balánk), Csík megyében (bolán) és Marosszéken (balán). A sz2l2fajta neve a románban a szintén színre utaló kele alba (Németh uo.). Ide tartozik természetesen a Raksz2l2 német Grünspann (uo.) neve is. Mint a Borászati Füzetek 1869-ben (I: 718) a fajtát jellemzi, „nagy gerezdeket term2 sz2l2faj s inkább mondhatni ritka évben érik meg, azért savanyu mustot ad”. Csepregi és Zilai (Sz2l2fajtáink, 154) azt írják, hogy „kés2n ér2, közönséges tömegbort adó, kivesz2ben lev2 fehérbor-sz2l2fajta”. Kés2n is fakad, erre utal német Grünspät (Németh 2: 267) elnevezése. 350 Rácz János: Egy soknev/ sz l fajta Más tulajdonságra, a bogyók áttetsz2, vékony héjára utal a fajta Vékonyhéjú (Németh 2: 267) neve (számos egyéb sz2l2fajtát is jelöl a források szerint a különböz2 vidékeken ez az elnevezés!). Gróf Bethlen Farkas, az erdélyi sz2l2m velés egyik neves úttör2je 1868-ban adta ki Pesten „A sz2l2mívelés és borászat körül tett tapasztalások” c. munkáját, amelyben a fajtaösszetételek ültetésénél azt tanácsolja annak, aki „sokat akar”, hogy Vékonyhéjúból 50%-ot telepítsen. A Borászati Füzetek I. évfolyamában (1869: 711) Fekete Pál említi a Vékonyhéjút (Borost). További szótörténeti adatai 1875: Csepregi–Zilai 430, 1898: Horváth 21, 1899: Útm. 35. Az erdélyi borvidékeken a filoxéravész utáni engedélyezett sz2l2fajták jegyzékében, amely szinte tökéletesen megegyezik az N. Pop (S^direa _i cultivarea viei. Blaj, 1908) által javasoltakkal, még szerepel a Vékonyhéjú. A Nagyküküll2 mentén vékonyhéjú a neve (Feyér 142). Hívják egyes vidékeken Vékonynyakú (Németh 2: 267) néven is (R. 1829: vékonynyakú-sz l [A. 85]). Egyéb hasonnevei: gyengehajú, gyengehéjú, boros vékonyhéjú. Német elnevezése tükörszó: Dünnschälige (uo.). A németben a fajta származására utaló nevek az Ungarn és az Ungarnstock (uo.). Franciaországban Ovisul, Romániában pedig Ovisne néven is ismerik, ebb2l való a feltehet2en erdélyi Ovis elnevezés (uo.). Egyenletesen és jól term2 sz2l2fajta, nagy term2képességére utal Soksz l , Term fehér, lédús bogyóira, b2séges mustjára Vizes sz l (uo.) társneve. Végül megjegyezzük, hogy számos vidékünkön más sz2l2fajták neveivel jelölik, ennek oka az elég gyakori fajtatévesztés, a pontatlan ismeret, a névátvitel lehet. Így fordulhat el2, hogy társnevei között szerepelnek az olyan nevek, mint Alföldi, Járdány, Árdány, Járdovány, Fehér dinka, Frankos (uo.) vagy – megkülönböztet2 jelz2vel – Fehér dinka, Huszár dinka (ÚMTsz. 2: 308, ill. 1038).
SZAKIRODALOM
A. = Azon sokféle sz l fajoknak lajstroma, a’ mellyeket egy érdemes hazánkfia… (A’ Bétsi Magyar Újság mellé Toldalékul). Bécs, 1829.
BM.= Babo. L.–Metzger J.: Der Wein- und Tafeltraube. Mannheim, 1836. Csepregi–Zilai: Sz l fajta-ismeret és -használat. Bp., 1988. Feyér FG. GA. Grossinger Gyürky = Feyér Piroska: Sz l és borgazdaságunk történetének alapjai. Bp., 1970. = Falusi Gazda. Pest, 1856–1868. = Geilweilerhof Aktuell 31. Mitteilungen des Instituts für Rebenzüchtung Geilweilerhof. = Joanne Bapt. Grossinger: Universa Historia physica regni Hungariae. V. Posonii, 1797. = Gyürky Antal: Vinczellérek könyve. Pest, 1856. Horváth = Horváth S.: Sz l gazdák könyve. Bp., 1898. Németh = = Németh Márton: Ampelográfiai album I–III. Bp., 1967–1975. Németh 1966 = Németh Márton: Borsz l fajták határozókulcsa. Bp., 1966. Nyáry Nyáry Ferencz: Sz ll és pincze. Selmecbánya, 1876. Útm. = Útmutató a sz2l2m velésre. Bp., 1899. Rácz János
